Március 15 az, amihez mindenki hozzá akar szólni. És mindenkinek más véleménye van.
Nem fogom leírni az aznapi eseményeket, nem fogom Petőfiéket éltetni, könnybe lábadt szemmel gépelni: Istenem, bár a maiak is ilyenek lennének!

Nem.

Csak annyit akarok a témához hozzászólni, hogy büszkék lehetünk, amiért emlékezünk a történtekre. Amiért március tizenötödikén egy nemzet tűzi ki a kokárdát a kabátjára, és egy nemzet akasztja ki a piros-fehér-zöld zászlót az ablakába (vagy hova).
És szégyen, ha valakinek 15.-e egy teher. Mert a kis picsarázó 12-13 éveseknek egy teher, jajj, ünneplőt kell felvenni a suliban, nem vehetem fel a szaggatott csőgatyám és a mellkidobós pulcsim, brühühüü.
Némely fővárosinak teher, mert az ünneplések miatt a szokásosnál is nagyobb a dugó.
És még hány más magyarnak is teher, mert eztmegazt nem tehet meg.

Emberek! Nem tehernek kéne lennie egy nemzeti ünnepnek! Annak nem mondd semmit a forradalmat felelevenítő iskolai műsor, aki oda se figyel...
Annak nem mond semmit a Himnusz, aki végigröhögcséli, beszélgeti...
De miért?
Ha az ilyen gyerekek felnőttként nem fogják tisztelni az efféle ünnepnapokat, és nem azt tanítják gyermekeiknek, hogy igen, ők az őseink, és büszkék legyünk rájuk!, akkor évszázadok múltán senki nem fogja tudni, kik voltak azok a márciusi ifjak, senki karja nem lesz libabőrös, amikor elolvassa a Nemzeti Dalt...